Eddig sunyiban csinálta. Hol ötvenezer a spanyolok ellen, hol 90 a szerbek ellen, hol 70 a macedónok ellen, és ezek a számok csak a tényleges szövetségesekkel szemben születtek, a ONE-on kívüli, ám EDEN-ellenes államok lényegesen többet kaptak. Mindezek persze ama zsoldos medallionért, amelyet a fél világ üldöz.

Érzelem nélkül vitte véghez ezeket a sorozatokat nap mint nap. Hetek teltek, lakhelyek változtak, nem érdekelte, csak a medál. Hazájában eközben háború tört ki, a legvéresebbek egyike. A háború, ahol kommentekkel semmisítik meg a másikat, és cikkek sorával támadnak a másikra. A háború, amelyben nagyobb hangsúlyt kapnak az előítéletek és a féligazságok. A háború, amely a felek már magasról tesznek az ellenfél tiszteletére, s amelyben mindenki megfeledkezett, hogy ez bizony nem több, mint egy játék.

Eme háború idegesítette, egyrészt, mert a felek nem beszéltek külön nyelvet, másrészt, mert úgy érezte, lassan ő is részesévé válik a hadjáratnak. Megelőzésképpen váltott útlevelet, majd szép lassan az ütésekhez is képzetet párosított: eme háborúzó világnak el kell égnie a világban zajló látványháborúk tüzében.

S a folyamat folytatódott: előbb egy huszonhétezer Zengg városában, sandán áttekintett a túloldalra, de nem látott ismerőst. Temesvár mellett ötvennégyezer, néhány ismerős megjelent a túloldalt, vissza is húzta a fegyverét pár percre, nehogy megsebezze ismerőseit. Már Debrecennél járt, amikor megtudta, hogy a harcos felek egy csónakban eveznek, és egy régóta rejtőző társuk vezeti őket. Nem érdekelte. Úgy gondolta, eme kompromisszum nem változtat semmin. Beült a frissen vásárolt tankjába, és ismerősökre tekintet nélkül addig harcolt, amíg fegyverrel bírta.

Nem érdekelte, hogy látják.

Ezután sem fogja érdekelni.