Felállt a helyéről, lecsukta a laptop monitorját, kortyolt egy utolsót az elé elhelyezett pohár vízből. Visszatette a poharat a tálcára, majd a kényelmes bársonyszék mögé lépve betolta azt az asztal alá, amelyen a laptop feküdt. Tudta, hogy az ideje lejárt. Körbetekintett a díszes teremben, a falakon feszülő hatalmas ONE zászlókkal kezdve, a szerb, magyar, lengyel, spanyol, svéd és macedón küldöttek képernyőre meredő fejein keresztül, melyek egy nagy kört alkotva töltötték ki a szoba nagyját, eljutva a nagy körön belüli kis körbe, ahol a szövetség vezetői helyezkedtek el nagy bársonyszékeikben. Már ha itt lettek volna. Most ugyanis jó, ha a küldöttek fele volt jelen, elnökök, hadügyminiszterek, külügyminiszterek mellett a szövetség fejesei közt is akadt hiányzó.

Lehajolt az asztali mikrofonhoz, elmondott pár búcsúszót, de ezekre semmilyen válasz nem érkezett. Körülbelül ezt várta a búcsúzástól. Elindult a vastag acélajtók felé, a szövetségi chipkártyájával könnyedén kijutott rajta. Amint kilépett rajta, leesett egy kő a lelkéről, a távozási folyamat visszafordíthatatlanná vált. Több ellenőrző ponton és kapun jutott át a kártyával, és pár motozáson is átesett, mindennemű érdemleges gond nélkül. Nem is lehet gond, gondolta, hiszen még régi magyar útlevelét használta személyazonosításra, új svájci útlevele odafent várta Svédország svájci nagykövetségén. Az utolsó ellenőrző ponton leadott minden, eme helyhez köthető tárgyat, a chipkártyával együtt. Innen gyorslift vitte fel a felszínre, két szerb katonával, akik épp a bunker őrzésére voltak beosztva.

Fent a szénfekete eget ezüst fénnyel megvilágosító Hold, valamint a dombról letekintve az éjszakai Stockholm látképe várta. Tisztelgéssel elbúcsúzott a két szerbtől, akik visszaereszkedtek a mélybe, ő pedig elindult a város felé gyalog, egyedül. Habár az ezüst Hold világította útját, szemei előtt már a messzi-messzi távolban felvillanó hajnal képei jelentek meg.

Egy új élet hajnalának képei.